Igen, mondta, újra tengerre szállok, fészket rakott bennem a vágyakozás. Olyan ködös a messzeség és olyan vonzó mégis. Holnap indulok, már nincs tovább, minden porcikám ég, sürget. Csodát nem várok, már nincsenek csodák, de hajt az utazás vágya, a kéklő-ködlő távol. Mindig közeledik és távolodik egyben, és ez szép. Szebb, mint a kényelmes élet, a kipárnázott szobák. Nem tud már semmi ittfogni, menni kell, menni egyre távolodva aranyszínű habokon. Simogat a nap visszfénye, szellő lebegteti a vitorlákat, sirályok csapkodnak szárnyaikkal. Indulnom kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése