Két amerikai film

Az első a Szurrogátumok, Bruce Willis-szel a főszerepben. A film ötlete végül is nem rossz. Amikor először találkoztam a címével, mindjárt a Baudrillard-féle szimulákrumra asszociáltam. Mondjuk, a szimulákrum inkább látszatnak, csalódásnak fogható fel, a szurrogátum pedig helyettesnek, pótléknak, pótszernek. A filmben a jövőről van szó, amikor szurrogátum-robotok helyettesítik az embereket mindenütt. Az emberek csak otthonról távirányítják ezeket a tökéletes szurrogátum-testeket, amelyek a mindennapi élet gyötrelmeit átveszik ugyan az emberek helyett, de az érzéseket, érzelmeket, amiket cselekedeteikkel okoznak, azt a "gazda" érzi. A gazda élvez, ők csak bábként cselekszenek. Persze, a cselekedeteket is a gazdi irányítja. Tovább nincs amiért mesélni - ezt megteszik mások - a filmből sok mindent ki lehetett volna hozni, nagyon jó ötlet, de a megvalósítás, a lefolyás a szokásos silány Hollywoody-módon történt meg. Sablontörténet lett ebből is, sablon-megoldásokkal.
A másik film a 2012-Doomsday, vagyis Az Ítélet Napja-2012 (2012-ben lesz világvége a maya-naptár szerint). A produkció pedig csapnivaló, kb. Z-kategóriás film. (A szokásos, megunt sablonok dominálnak itt is, valami vallásos nyáladékkal leöntve). Nincs amiért több bitet vesztegetni rá.

T. S. Elliot

Ó éj ó éj. Mind eltűnnek az éjben,
Az üres csillagközi térben, az űrbeli űrben,
A kapitányok, kalmárok, bankárok, híres tollforgatók,
A nagylelkű műpártolók, az államférfiak, a fejedelmek,
Kiváló köztisztviselők, a bizottsági elnökök,
Iparbárók és kisvállalkozók, mind eltűnnek az éjben,
A sötétben a Nap, a Hold meg a Góthai Almanach
S a Tőzsdei Árfolyamlap és az Igazgatói Címtár,
S az érzékek kihűlnek és elvész a cselekvés indítéka.
S mindnyájan eltűnünk velük a néma temetésben,
A senki temetésében, mert nincs kit eltemetni.

Villon bocsánatot kér - Faludy

Ballada, melyben Villon mester embertársai bocsánatát kéri

A bitang úr, ki nyakig ül a borban

és szolgáit véresre vereti,

a hájas püspök, ki a kolostorban

a szűzapácát kergeti,

királyok és egyéb zsiványok,

s kopasz ruék, kik csorgó nyállal

röhögnek ronda képeken,

és kocsmahősök, kik az árok

mélyén böfögnek részegen,

stricik, sintérek, ágyrajárók,

kerítőnők és zugbankárok:

bocsássanak meg mind nekem.

Zsidók, kik pénzüket kamatra adják,

hogy a szegényen bőrt se hagyjanak,

és kurvák, akik mellüket mutatják,

hogy a polgárok kedvet kapjanak,

proletárok, akik kijátszva

döglenek meg a híd alatt

és lázadók, akik a nyárfa

ágán a szabadságra várva

fityegnek sárga zsinegen,

királyleányok, grófok, bárók,

klozettesnők és lócsiszárok:

bocsássanak meg mind nekem.

Csak az átokozott polgármester nem!

Annak még egyszer a képére mászok,

mert zsarukkal pőre seggemen

forgáccsá verte a szeges korbácsot,

elvette pénzemet és ráadásul

ebédre megrohadt kölest adott.

Kóterben várom most a holnapot,

hátam feltört az ágy deszkáján

s nyolcvan font ólom lóg a térdemen,

csak így történt, hogy a pofáján

nem ül még ott a névjegyem,

és ezt bocsássa meg nekem.

A tiszt urak, kik hősi pózzal

csörtetik rozsdás kardjukat,

s a kölykök, kik bársonyzacskóban

hordják körül a farkukat,

a dáma drága bundájában,

ki megfestette ősz haját,

s a délelőtti napsugárban

büszkén riszálja vén farát:

ti, akik dáridóra vártok,

míg mi vánszorgunk éhesen:

hogy eleget nem köptem rátok,

bocsássátok meg énnekem.

Büdös zsaruk, kik minket űznek

a föld felett s a föld alatt,

és hadvezérek, kik vérünkkel

foltozzák meg a várfalat,

bírák, kik az urat kímélik,

de a rongyosat elítélik,

mert a törvény is csak csalás:

vérrel fogunk fizetni nékik,

ha jön a nagy leszámolás.

Hogy ezt a harcot meg nem érem

s mint hadnagy, nem vezethetem,

azt ők mindannyian, remélem,

könnyen bocsájtják meg nekem.

Ajánlás

Verjétek nehéz vasbunkókkal

rántottává a képünket;

ruhátokról a nyári zápor

lemossa majd a vérünket.

Egyébként Francois Villon a nevem,

ezt senki ne bocsássa meg nekem.

Villon

Je suis François, dont il me poise
Né de Paris emprès Pontoise
Et de la corde d’une toise
Saura mon col que mon cul poise


Haláli, mi?

Isteni a col-cul játék.

Paul Hollander

A legtöbb amerikai számára a kommunizmus absztrakció maradt, korábban sem volt sok ismeretük róla és ma is keveset hallani például a szovjet birodalom felbomlásáról – írta a magyar származású Paul Hollander a The Washington Post hétfői számában. Az amerikaiak az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején módfelett aggódtak a kommunizmus miatt, gyűlölködve vagy rokonszenvvel viszonyultak hozzá, de keveset tudtak róla. Nem oszlatja el ezt a tudatlanságot az, hogy az amerikai sajtó röpke figyelmet szentel az 1980-as évek végi és 1990-es évek eleji fontos történéseknek – írta az 1932-ben Budapesten született Paul Hollander (Hollander Pál), a Massachusettsi Egyetem nyugalmazott szociológia professzora.

Az amerikai közvéleménynek csak egy kis része tudja, milyen sok atrocitás, gyilkosság és jogsértés történt a kommunista államokban, különösen a holokausztról és a nácizmusról szóló ismeretekhez képest – állapította meg Gyilkos idealizmus című cikkében a szerző, aki 24 évesen, 1956 novemberében szökött el a kommunista Magyarországról. Az Egyesült Államokban nagyságrendekkel több dokumentumfilm, játékfilm és televíziós program szól a náci Németországról és/vagy a holokausztról, mint a kommunista társadalmakról, pedig – mint cikkében állította Hollander – az előbbiek „jóval kevesebb halálos áldozattal jártak”. Csak néhány egyetemen lehet hallgatni kurzust az egykori és a megmaradt kommunista államokról.
A nyugalmazott professzor úgy látja, hogy a Nyugat eltérő erkölcsi választ ad a nácizmusra és a kommunizmusra. Ennek szerinte az az egyik oka, hogy a Nyugat szemében a kommunizmus visszaélései olyan nemes törekvések melléktermékei, amelyeket nehezen lehetett volna megvalósítani kemény eszközök nélkül. A náci bűntetteket ezzel szemben a magasztos igazolás nélküli, féktelen gonosszal azonosítják a cikk szerint. Hollander szerint sok nyugati értelmiségi a szovjet kommunizmus összeomlása után is meg van győződve arról, hogy a kapitalizmus minden gonosz eredője. Sok gondolkodó rokonszenvez az olyan politikai rendszerekkel, amelyek elutasítják a haszonelvet és humánusabb, egyenlőbb, önzetlen emberekből álló társadalom építését hirdetik. A kommunista rendszerek azon törekvésének bukása, hogy jobbá tegyék az emberi természetet, nem jelenti azt, hogy minden hasonló kísérlet kudarcra van ítélve, de a javulások szerények lesznek, és valószínűleg nem erőszakkal fogják elérni azokat.
A szovjet kommunizmus megerősítette, hogy magasztos eszmék nevében tevékenykedő emberek tiszta lelkiismerettel nagy szenvedéseket képesek okozni – írta a The Washington Postban megjelent cikkében a nyugalmazott professzor.

(MTI)

Magyarországnak királyság kell

Érdekes cikkre bukkantam a mai nol.hu-n: Köztársaság - a bukott államforma címmel. Szerzője arra mutat rá - és teljesen igazat lehet neki adni -, hogy Magyarországon a köztársaság (népköztársaság vagy "sima" köztársaság) nem volt az eltelt királytalan időszakaszban működőképes. Ahogy máshol is állandó működési zavarokban szenvednek az ilyen fából vaskarika rendszerek.
A köztársasági elnöknek majdnem semmi hatalma nincs, és ebből kifolyólag nem is tisztelik. Hogy tisztelné az elnököt a tömeg, amikor szocialista politikus gyalázatosnak nevezi? És nap mint nap durva, elvtelen támadásoknak van kitéve, különösen a volt elvtársak részéről? Az autoritás hiánya még egy iskolában is végzetes, nem hogy egy egész társadalomban.
Azt hiszem, Magyarország bizonyos fokig predesztinálva van arra, hogy királyság legyen. Erős királlyal, akit a nemzet többsége elfogad és tisztel - még az se baj, ha rajong érte. Pánczél Hegedűs János azt írja, már jó hetven éve nincs Magyarországnak felelősségteljes politikai elitje. Ennek oka van: a hagyományos, tisztességes politikai elitet lefejezték. Amióta a királyság megszűnt, csak politikai ripacsok, lézengő ritterek hatalmaskodnak ebben a jobb sorsra érdemes országban.
Valódi elitre van szükség, valódi hatalomra, a szó pozitívabb értelmében. Olyan uralkodóra, aki megtestesíti és képviseli a nemzetet. Ripacsok és pojácák hogyan tudnák megtenni ugyanezt?