A derék katona

Hašek 87 éve, 1923. január 3-án, hirtelen meghalt. Temetésén kevesen jelentek meg, hiszen már kétszer azelőtt saját halálhírét keltette, és barátai azt gondolták, akkor is viccelődik. Nem viccelt. Egész rendesen meghalt. A haláláról saját maga által keltett beugrató hír visszaütött rá. Nem lehet már tudni, hogy gondolt-e erre, de én azt hiszem, egy józan pillanatában ezt is figyelembe vette. Hogy halálában aztán jót nevethessen a csodálkozókon...

Aszkézis

Ma van Oszlopos Szent Simon napja. Szíriai szent volt, aki életének utolsó huszonkét évét egy 20 méter magas oszlop tetején töltötte.
Nincs amit kezdnem a szentekkel. Különösen azokkal nem tudok semmit kezdeni, akik valamilyen értelmetlen önsanyargatás révén kerültek be az egyháztörténetbe és a megfelelő felekezeti naptárba. Az önsanyargatótól véleményem szerint Isten is viszolyog. Ő nem akar(t) a földi világból siralomvölgyet csinálni.

Szimpatikus szent Assziszi Ferenc. Életével, derűjével, lelki békéjével és az emberi hívságokkal való leszámolásával ő is egy nagy Arlequin volt. Nem akart sem Isten, sem a Császár trónusába beleülni. Nem akarta még saját családja vagyonát sem. Minden szélsősége mellett rokonszenves marad, mert megéli az egyszerűséget és nem folyásolja be semmilyen hatalomvágy. Megvilágosodott. Erre csak az arlequinek képesek. A földön csak ők nyerik el a megvilágosodást.

Rajtam maradt télikabát...

Rajtammaradt télikabát,
forró lettél, nagy, lomha takaró.
Kigombollak télikabát,
vitorlázzunk szélben mint a hajó.
Nyomj a földhöz télikabát,
el ne szálljak, érzem a hajlamot.
Mit szólsz hozzá télikabát?
Megértük az új tavaszot.

A fák mind túlöltöztek,
lányok mind levetkőztek,
autók meg összetörik maguk.
A szél meg fúj az őrült,
télen mi énbelém gyűlt,
a szél most szétfújja, árasztja szanaszét.
Lányok meg szét az utcán,
járnak mint Isten ujján,
záródik fényesen a marok.
A szél csak fúj az őrült,
és aki túl elszédült,
a szél most szétfújja a városban szanaszét.
Én talpig télikabátban,
nagy, nehéz boldogságban,
a lányok meg túlvetkőzték maguk.

Rajtammaradt télikabát,
még nem tudtam reggel, hogy ilyen ez.
Kigombollak télikabát,
szélben csapdoss, nagy lomhán ijedezz.
Túlvetkőztek télikabát,
túlvetkőztek, érzik hajlamot.
Na mit szólsz hozzá télikabát,
megértük az új tavaszot.

A szél meg rá az őrült,
könnyű az új cipőjük,
vékony a rájuk tapadt ruha.
Ringnak az Isten ujján,
szóról szóra megtanulnám,
sorra a lábuk a combjuk, a fenekük.
Ez évben harisnyájuk,
feketén feszül rájuk,
és átlátszik, átlátszik, átlátszik az egész.
A bőrön vékony pántok,
húzódnak ostor-átok,
és minden átlátszik, átlátszik remekül.
A szél meg fúj az őrült,
és jár a túlvetkőzült,
üdvözült, levetkőzött,
a széltől jól legyőzött, kivetkőzött tömeg.

Rajtammaradt télikabát,
mit is mondjak, élünk, és fúj a szél.
Kigombollak télikabát,
nem gyilkolt meg hát minket ez a tél.
Nem gyilkolt meg télikabát,
pedig akart, és mégse sikerült.
Mit szólsz hozzá télikabát?
Gyilkos tél volt, lám mégse sikerült.
Mit szólsz hozzá télikabát?
Még ennek a télnek se sikerült.

Éljen a performansz!

A Duna-parti bronzcsukákba disznólábakat helyezett el egy magát meg nem nevező művész, performer. Nem tudom, miért vannak felháborodva e nagyszerű és sokatmondó performansz miatt, a művészetnek ez egy nagyon mély és kifejező ága(zata). Ágaboga. Uraim, nehogy azt mondják, hogy ez elfajzott művészet! Ez szerény véleményem szerint a 21. századeleji művészetnek egyik csúcsalkotása volt! Tikkadt torokkal várjuk a következőt, mert nagyon katarktikus hatást gyakorolt minden művészetértőre és -szeretőre. Csak így tovább, előre a következő magaslatokig!

Szemek

(A világ legnagyobb csodája a derű. Ennél csak az a nagyobb csoda, hogy a derű a melankóliából él).
Derű és szomorúság feltételezi egymást, mint fény és árnyék. Derűs szomorúság.

Csak akkor tudom a vizet megbecsülni, ha egyszer legalább halálosan szomjas voltam.
Az Arlequinnek egyszerre ragyog a szemében derű és szomorúság. A kettő egymásból táplálkozik.
Szerelmesek érzik azt, amit Arlequin. Derű váltakozik szomorúsággal bennük. Kín, de édes. Édes keserűség. A valóságos lét paradox.
Igazi érzelmeket nem lehet erővel támasztani. És az igazi érzelmektől szabadulni sem lehet. Jobb a felszíneseknek, nem szenvednek, csak bámulnak üresen. Mindig csak addig vágyakoznak valamire, amíg megkaparintják. Azután már egyéb kell. Továbbállnak, rohannak egyéb, egyebek után.

A szerelmes kiüresíti az életét, mint egy edényt, hogy a másikkal tudja megtölteni, betölteni. Ha a másik elvész, az edény üresen marad. Ez okozza a szenvedést.