Mit mondjak, élünk és fúj a szél...

Valamikor a '80-as évek végén kedveltem meg a Cseh Tamás-dalokat. Nem volt ahogy nem megszeretni, hiszen azoknak az életdaraboknak, amiket megénekelt, egy része az enyém is volt.
Megkapott nagyon, hogy apró kis dolgokról tudott énekelni. A tavaszról, a lányok vékony ruhájáról (Rajtam maradt télikabát..). Habár... nem is kis dolgok ezek. De énekelt a vágyról, a hányódásról, a kilátástalanságról. Közel hozta Dosztojevszkijt, Shakespeare-t.
Rokonszenves volt személye, arca, hanghordozása. A mosolya, a rejtélyes és kicsit huncut.
Nyugodjál békében, Cseh Tamás!

Ahogy kell, ahogy illik...

A hülyeséggel határos, amit TGM a mai Népszabadságban ír. És hasonló azokhoz a dicsőítő szófosásokhoz, amiket a komcsi rendszerben újságoldalakon keresztül nyomattak a "Hatalmas taps" vagy "Hatalmas vastaps", "Hosszan tartó éljenzés és vastaps" hangulatszínező marhaságokkal fűszerezve. Az akkori hányingert nagyszerűen felidézi. Mert többre nem telik. Csak így tovább..... Előre a marxi, lenini úton. Föl, föl lumpenmilliárdosok és -proletárok!

Zenehallgatás

A neten találtam ezt a Mazsola-képet. Róla kaptam a nevem. Borbély Kati magyartanárnő nevezett el így, szűkebb körben most is én vagyok Mazsola, Mazsi, Mazsu, Mazsó.

Szívesen hallgatom mindig a Pink Floyd-ot, nevezzenek bár elavultnak - ez a zene ragyogó! Shine On You Crazy Diamond. A rockzene csúcsa. Valóban. Szinte vérévé válik az embernek. (Ezek mind a lenyűgözöttség szavai, de vállalom).
A piszok csempekályhát nem sikerült még megjavítani, de legalább tudjuk, hogy mi a baja. Amit eddig is láthattunk volna, ha vesszük a fáradtságot, és benézünk a kályha mögé. Na de hát az ember nem lát mindent. Csak néz, csak néz, és annyival marad...
Felszereltem egy webkamerát a tegnapelőtt, hogy lássuk egymást a bátyámékkal és másokkal. Jó dolgok ezek, csak néha nincs türelmem hozzájuk, annyira időrablók. (Időrabló - Omega). Nem tudom, az Omegán kívül ezt a szót használta-e még valaki más/ok. Hapax legomenon.
Remember when you were young, you shine like the sun... Yeee, I remember the time... Time has gone. But not for me.
Hideg van most a szobában, egy rend tűz égett le a mai nap. Ki kell bontani a kéményt is. Kínos. De meg kell csinálni. Mindig a hülyeségek akasztják el az embert.

Idealizált nyomor

A falu, a természet utáni vágy időről időre felzokog értelmiségi keblekben. Milyen jó is volt akkoriban - mikoriban is? - amikor összetartó közösségek léteztek, az emberek segítették egymást, együtt táncikáltak, együtt voltak jóban-rosszban. Törvényhozó és törvénytisztelő volt a falu népe, virágzott a népi kultúra és mindenki beleolvadt a világegyetem ősi harmóniájába.

Nos, ez az egész úgy humbug, ahogy van. A paraszti világ mindig kínnal és nyomorral volt tele. Emberek küzdöttek a mindennapi szűkösért, legtöbbször a semmiért. Emberek voltak ők is, akik éppen úgy acsarkodtak egymásra, mint manapság, ordítva követelték jussukat és a gyengét pontosan úgy eltiporták, akárcsak a jelenben. Nem segített a nyomoron és a peremléten sem a matyóhímzés, sem a zsinórozott székely harisnya, sem a cifraszűr. Csak hát a múlt emlékeit és emléktárgyait mindig is fetisizálja az ember. Könnyes szemmel szorítja magához nagymama rózsás köténykéjét, vagy megilletődve olvasgatja a szegényes perefernumleveleket. Nosztalgia járja be az egész világot, és egyre inkább meggyőződésévé válik sokaknak, hogy de kár volt elveszteni az akolmeleget.