Mit mondjak, élünk és fúj a szél...

Valamikor a '80-as évek végén kedveltem meg a Cseh Tamás-dalokat. Nem volt ahogy nem megszeretni, hiszen azoknak az életdaraboknak, amiket megénekelt, egy része az enyém is volt.
Megkapott nagyon, hogy apró kis dolgokról tudott énekelni. A tavaszról, a lányok vékony ruhájáról (Rajtam maradt télikabát..). Habár... nem is kis dolgok ezek. De énekelt a vágyról, a hányódásról, a kilátástalanságról. Közel hozta Dosztojevszkijt, Shakespeare-t.
Rokonszenves volt személye, arca, hanghordozása. A mosolya, a rejtélyes és kicsit huncut.
Nyugodjál békében, Cseh Tamás!

Legszebb

Legszebb a hangod,

Ha mélyen, barnán zeng,

Legszebb az arcod, 

Ha szemed elmereng.

Nem tudom feledni

Félszeg mosolyod,

Nem tudom feladni

Küzdeni fogok.

Dylan Thomas

Szerelem és halál összefonódása. Dylan Thomas. Feszegette mindkettő határait.

tombol a hold, viaskodom, de nem a gőgösöké,
amit éjszaka csapzott lapokra írok,
sem pedig a halottaké, kiket
madárraj és zsolozsma rejt el;

csak a szeretőké, kik hunyt szemekkel
minden korok bánatát ölelik
akiknek fizetségre nem telik
nem is látnak
övék művészetem.


ki elveszti eszét, majd észre tér;
ki tengerbe vész, ismét partot ér;
szeretők halnak, él a szerelem;
és nem vesz rajtuk erőt a halál.

Szemek

(A világ legnagyobb csodája a derű. Ennél csak az a nagyobb csoda, hogy a derű a melankóliából él).
Derű és szomorúság feltételezi egymást, mint fény és árnyék. Derűs szomorúság.

Csak akkor tudom a vizet megbecsülni, ha egyszer legalább halálosan szomjas voltam.
Az Arlequinnek egyszerre ragyog a szemében derű és szomorúság. A kettő egymásból táplálkozik.
Szerelmesek érzik azt, amit Arlequin. Derű váltakozik szomorúsággal bennük. Kín, de édes. Édes keserűség. A valóságos lét paradox.
Igazi érzelmeket nem lehet erővel támasztani. És az igazi érzelmektől szabadulni sem lehet. Jobb a felszíneseknek, nem szenvednek, csak bámulnak üresen. Mindig csak addig vágyakoznak valamire, amíg megkaparintják. Azután már egyéb kell. Továbbállnak, rohannak egyéb, egyebek után.

A szerelmes kiüresíti az életét, mint egy edényt, hogy a másikkal tudja megtölteni, betölteni. Ha a másik elvész, az edény üresen marad. Ez okozza a szenvedést.

Harmónia

- Igazából harmónia nem is létezik, mert nem létezhet az emberek kapcsolatában - mondta V. a barátjának, miközben szeget vert a falba.
- Gondold meg. Két ember bármennyire is megegyezzen, vagy megfeleljen egymásnak, úgyis egy idő elteltével valamilyen konfliktusba keveredik. Mert apróbb és nagyobb dolgok vannak, amik a másik által nem fogadhatók el. Amiket a másik gyanakodva szemlél. Amiket a másik halálosan un, csak nem vágja lépten-nyomon a szemedbe.
- De akkor miért élnek viszonylag sokan olyan csendben, békében, látszólag rendezetten? Erre felelj nekem!
- Mert úgy rendezik be az életüket, hogy lehetőséget biztosítsanak egy-egy nagyobb csatának. Úgy képzeld el, hogy az élet egyfajta harci játék. Ha nem tudjuk a meccseket lejátszani, idegesek leszünk. A visszafojtott idegesség pedig... jól tudod... A békés párok jó játékosok. Ők is tépik, szaggatják egymást, de a csaták nem fajulnak háborúvá. Ha tudsz csatázni, nem kell a háború. Még egy jó nagy veszekedés is jobb, mint a csendes gyűlölködés. Mert a gyűlölet felemészt. Csatára pedig szükség van. Meg kell vívni.

Megbocsátás

- Elhagylak - mondta V. - nem bírom tovább. Nyomasztó ez a lakás, ez az állandó együttlét. Érzem, nem kapok levegőt. Elmegyek, magamra kell találnom. Nem tudom, hogy egyáltalán sikerülni fog-e.
A nő leült a konyhaszékre és csendesen sírni kezdett. Az ajtózár kattanására emelte fel a fejét.
Másfél óra telt el. Az ajtózár nyelve kettőt csattant. Kinyílt az ajtó, és lehorgasztott fejjel V. óvakodott be. Az asszony a tűzhelynél szorgoskodott valamivel.
- Nem tudok mégsem elmenni. Nem bírlak itt hagyni, mert nem foglak tudni elfelejteni.
- Húst sütöttem, nyissál ki egy üveg bort. Vacsorázzunk.