A falu, a természet utáni vágy időről időre felzokog értelmiségi keblekben. Milyen jó is volt akkoriban - mikoriban is? - amikor összetartó közösségek léteztek, az emberek segítették egymást, együtt táncikáltak, együtt voltak jóban-rosszban. Törvényhozó és törvénytisztelő volt a falu népe, virágzott a népi kultúra és mindenki beleolvadt a világegyetem ősi harmóniájába.
Nos, ez az egész úgy humbug, ahogy van. A paraszti világ mindig kínnal és nyomorral volt tele. Emberek küzdöttek a mindennapi szűkösért, legtöbbször a semmiért. Emberek voltak ők is, akik éppen úgy acsarkodtak egymásra, mint manapság, ordítva követelték jussukat és a gyengét pontosan úgy eltiporták, akárcsak a jelenben. Nem segített a nyomoron és a peremléten sem a matyóhímzés, sem a zsinórozott székely harisnya, sem a cifraszűr. Csak hát a múlt emlékeit és emléktárgyait mindig is fetisizálja az ember. Könnyes szemmel szorítja magához nagymama rózsás köténykéjét, vagy megilletődve olvasgatja a szegényes perefernumleveleket. Nosztalgia járja be az egész világot, és egyre inkább meggyőződésévé válik sokaknak, hogy de kár volt elveszteni az akolmeleget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése